4
Weöres Sándor
1913-1989
ÖNARCKÉP

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzõt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de õ sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtõzöm -- csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbensõ mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg -- épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?
MUNKANÉLKÜLIEK

Feléjük indulnak az utcák,
lassan testükbe gyökereztek,
szûk sorsuk beléjük fogódzik,
mint földbe a vásott keresztek,
vagy nõk a levendula-szagba,
mikor már túl sokat szemeztek,

s a napjaik, bús libasorban,
hosszú kötélen lengedeznek,
mint kormos szélben rongyos ingek,
miket egyszer kiteregettek,
szekrénybe többé sose tesznek.
FÉRFIAK TÁNCA

Valaha, valaha
gyermekek voltunk.
Körülguggoltuk a tüzet,
hol kukorica pattogott.
Ágakon lógtunk fejjel lefelé.
Anyánkkal aludtunk.

Valaha, valaha
gonoszok voltunk.
Megrángattuk a cica farkát,
kihúztuk a bogarak lábát,
marokkal téptük a virágot.
Ma már csak akkor gyilkolunk, ha kell.

Valaha, valaha
tiszták voltunk.
És egy napon
tündért láttunk a hegy felett,
meztelen volt és nevetett
és két kitárt lába között
a Nap, a Nap emelkedett!
Lestük estig,
akkor szétszállt fekete köddé.
Mikor hazamentünk,
anyánk zokogott,
hogy nincs fia többé.
PASTORALE

Bõrödre zöld fényt lop a félhomály
s két szemgolyód egészen elsötétül.
Lehelleted a vállgödrömbe szédül,
nyakamra száll a pilleszárnyú száj.

A szíved lüktetése szíven üt,
feszes indák fonódnak derekamra,
te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra,
élõ koporsó, átfogsz mindenütt.

Oldalam bordás tengerpartja mellett
hogyan hullámzik a nyakad, a melled!
Fekszünk, lelketlen, mint az állatok.

Megindulnak félelmes áramok
mint fellegárnyas föld felé a villám.
Aztán bokrot von a könny a pupillán.
HAZATÉRÉS

Anyám szemében kapzsi féltés.
Apám szemében görbe vád --
hogy megjöttem, fölhozta mégis
a legvénebb üveg borát.

Kutyánk bõrbeteg és öreg már,
csupa csont... nézni siralom.
Nemsokára, tudom, elássák
a lucernás domboldalon.

Vacsorázunk. Pár szó -- és csönd lesz.
És az a csönd úgy kiabál.
Mintha az étel sótlan volna,
mikor pupozva van a tál.

Rámnéz anyám, rámnéz apám is:
Nem az van itt már, aki volt?
És fönn az égen, úgy mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold.

Annyit játszottunk a kutyánkkal
együtt, mind vad imposztorok!
Most, hogyha fejét megsimítom,
végigvonaglik és morog.

Miért nem tudunk már örülni,
ha étel és bor oly remek?
Miért vagyunk mi mind a Földön
olyan örök idegenek?

Miért nem tudok sírni, bõgni,
hogy megvénül anyám-apám
anélkül, hogy megsimogatnám
az arcukat, mint hajdanán?

Három holt idegent takar majd
a borostyános kriptabolt.
És fönn az égen, úgy mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold.



CANZONE

`Feleségemnek`

Még nem tudom, hogy mennyi van nekem,
ó, hallgat még felõled benn a lélek,
mely fátylat von köréd, szerelmesem,
s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,
jósorsodat hozom, vagy tán halálom
arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
     új, mézes fájdalom
indái közt nehéz utat találnom.

Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szivem s lettél egyszerre társa,
elvéve tõle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra;
hol bennem erdõ volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtûz elõl;
     és kunyhóm összedõl,
ha benne otthonod meg nem találtad.

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden
szinte öröktõl ismerõs a testem,
fejemnek fészke ott a kebleden,
s nem szégyen, ha elõtted könnybe estem,
semmit se titkolok s õs-ismerõsen
jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
     imbolygó szánalom,
vagy éji égen csillagkérdezõ szem.
A megtépett ideg, e rossz kuvik,
szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
kicsinyke úrnõ, térdedhez buvik
s elszunnyad az érzékiség kutyája;
és benn a Fénykirály, az örök ember,
még hallgat, tán nem tudja szép neved,
     s nem mond itéletet,
így vár piros ruhában, szerelemben.
Szerkesztő: Kaskötő István
ÖREGEK

`Kodály Zoltán mesternek`

Oly árvák õk mind, az öregek.

Az ablakból néha elnézem õket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé --
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban --
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóízüen --
nyujtott tenyérrel a templom elõtt
úgy állnak búsan, csüggeteg,
mint hervadt õszi levelek
a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
"Jónapot, bácsi."

A nyári Nap,
a téli hó,
õszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az õ fülükbe:
"Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni..."

Olyanok õk,
mint ki utazni készül
és már csomagol.

És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szõke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.

És rabok õk már,
egykedvü, álmos, leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bûne, baja, bánata --
hetven nehéz évtõl leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tûrõ kéz
parancsszavát:

"No gyere, tedd le."
HÁLA-ÁLDOZAT

Szememnek `Ady` nyitott új mezõt,
`Babits` tanított ízére a dalnak,
és `Kosztolányi`, hogy meg ne hajoljak
ezt-azt kívánó kordivat elõtt.

Kölyök-idõm mennykárpitján lobogtak
mint csillagok, vezérlõ tûzjelek.
Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek
érzi minden pompáját a daloknak.

De mit tõlük tanultam: õrzöm egyre.
Három kanyargó lángnyelv sisteregne,
ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.

Oltáromon vadmacska, páva, bárány:
három költõ elõtt borul le hálám.
Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.
`Valse triste`

Hûvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
  Ködben a templom dombja,
  villog a torony gombja,
  gyors záporok sötéten
  szaladnak át a réten.
  Elhull a nyári ének,
  elbújnak már a vének,
  hüvös az árny, az este,
  csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
  A fákon piros láz van.
  Lányok sírnak a házban.
  Hol a szádról a festék?
  kékre csípik az esték.
  Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,
  nem marad semmi emlék,
  az ember szíve vásik,
  egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az õsz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hûvös és öreg az este.
AZ ÉLET VÉGÉN 1969

Átbóbiskoltam teljes életem.
A látványok, mint álmomban, forogtak,
semmit se tettem, csak történt velem,
ezernyi versemet fél-éberen írtam
dohányfüstben, nem is tudom hogyan.
Süvölvény-kortól fogva mostanig
asszony-kormány pólyált vattába és
elzsongított, nem bírtam tenni, élni,
szunnyadtam délben, írtam éjszaka,
sötétben szálltam, mint a denevér,
bensõ szemem nyílt a külsõ helyett.
Ha közben bölcsesség, vagy balgaság
felrázott volna, szenvedés, akármi:
kazánom túl-erõs volt, sose robbant,
minden belül kavargott, forrt, feszített.
Dúlt két világvihar, százmillió
ember pusztult, meghalt anyám-apám:
álmomból serkentõnek mind kevés volt,
akárhogyan szégyenlem, így igaz.
Mindent vetítõvásznon éltem át,
még akkor is, ha engem hajkurásztak
disznót õrizni, vagy sírt ásni, vagy
fejem körül fütyültek a lövések,
aludtam folyton, egykedvûn. De most,
hogy vénülés megrázza tagjaim
és bõrömben koccint a csontjaimmal:
végtére fölriadnék és szaladnék
szürcsölni elmulasztott kéjeket,
örülni, s örömöt megbánva, fájni,
késõ gyönyörtõl megrokkanva halni,
bûzben, koszban, szégyenben, elhagyottan,
mint trágyadombon a veszettkutya.
De, mint mindent, ezt is csak álmodom.
Ha mindeddig nem ébredtem: tudom,
most már halálig hortyogok. Talán
a haldoklás majd ébren szembesít
minden mulasztás terhével. Talán
az álmon túli csöndben ébredek.




DARÁLÓ

Jõ a fecske tavasszal,
minden szívet vigasztal,
      tavasszal
      vigasztal,
csak engem nem nyugosztal.

Megterítve az asztal,
vendégeket marasztal,
      az asztal
      marasztal,
engem menni tapasztal.

Minden virág tavasszal
följebb nõ egy arasszal,
      tavasszal
      arasszal,
tapasszák le tapasszal.

Szemben ennyi pimasszal
teli vagyok panasszal,
      pimasszal
      panasszal,
nem bírok a ravasszal.

Körben csupa kopasz fal,
följajdúl a panaszdal,
      kopasz fal
      panaszdal,
búbánatot magasztal.
Click here to add text.
Következő oldal>>>
Bernáth Aurél: Riviéra
"A művészetben arra a tökéletességre törekszünk, amit az életben nem érhetünk el."
Jasper Fforde